Szabó József emlékére

Életének 81. évében, 2021. január 12-én elhunyt Szabó József nyelvész, nyugalmazott egyetemi tanár, az SZTE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszékének volt oktatója és vezetője, a nyelvtudomány (MTA) doktora, a pozsonyi Comenius Egyetem egykori vendégprofesszora. Halálával a magyar nyelvtudomány, különösen a dialektológia és a névtudományi kutatások nemzetközi rangú tudósa távozott körünkből.

Szabó József 1940. október 18-án született a Tolna megyei Nagykónyiban. Szülei földművelők voltak, s ő maga is gyermekkorától fogva mindig részt vállalt a különféle mezőgazdasági és ház körüli munkákban. Ezáltal igen alaposan megismerte a hagyományos paraszti gazdálkodást, a falusi emberek mindennapjait, gondolkodásmódját és néphagyományait. Az is nagyban hoz­zájárult szülőfaluja életének, hagyományainak megismeréséhez, hogy 18 éves koráig szülőfalujában élt. Nemcsak általános iskolai tanulmányait folytatta itt, de középiskolába is bejáró diákként járt a tamási Béri Balogh Ádám Gimnáziumba. Bizonyára ezek együttesen is szerepet játszottak abban, hogy rendkívül erős kötődése alakult ki szülőföldjéhez és annak lakóihoz: rokonaihoz, ismerőseihez. Ennek az erős érzelmi kapcsolatnak a későbbiekben meghatározó jelentősége volt pályájában, nyelvészeti kutatásainak tematikájában, hiszen írásainak igen nagy része, köztük több könyve is szülőfalujának nyelvjárását és népszokásait dolgozza fel.

1959-ben került a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar – orosz szakra. A magyar nyelvészet iránti érdeklődése az egyetemen alakult ki és mélyült el. Elsősor­ban Nyíri Antal nyelvtörténeti előadásait hallgatva jött rá arra, hogy szülőfaluja nyelvjárásának mennyi értékes jellemvonása van. Ezeket már harmadéves korában elkezdte diákköri dolgozatként gyűjteni, s szövegközlésként publikálni. De nemcsak a nyelvészeti témák iránt nyílt meg érdeklődése az egyetemen: már elsőévesként megismerhette Bálint Sándort. A vele való találkozás is igen meghatározó lett számára, egyúttal későbbi munkásságának egy másik igen fontos irányt adott. Számos olyan írása van ugyanis, melyek nem csupán nyelvjárási forrásmunkák, adatközlések, hanem a tárgyi és a szellemi néprajz számára is fontos adalékul szolgálnak.

Diplomája megszerzése után előbb tanárként dolgozott Szegeden, de közben már óraadóként tanított az egyetemen, illetve a főiskolán is. Mindez folyamatos önkép­zésre ösztönözte. Ennek köszönhetően már 1966-ban megvédte bölcsészdoktori értekezését szülőfaluja dialektusáról (Hangtani jelenségek Nagykónyi község nyelvjárásában, Szeged 1966). 1970-ben tanársegédi állást kapott a BTK Magyar Nyelvészeti Tanszékén, attól kezdve nyugdíjazásáig ott dolgozott: 1973 és 1979 között adjunktusként, 1979-től 1993-ig docensként, majd 1993-tól egyetemi tanárként. 1988 és 1990 között a tanszék vezetője is volt, 1992 és 1997 között pedig a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékén is taní­tott vendégprofesszorként.

Kezdetben nyelvtörténeti, leíró hangtani és mondattani szemináriumokat vezetett, de a nyelvjárástan oktatása is a feladatkörébe tartozott. Ez utóbbi egész további pályáján oktatói tevékenységének centrumába tartozott. Kandidátusi értekezését is ebben a témában készítette el 1978-ban (A mondatszerkesztés nyelvszociológiai vizsgálata a nagykónyi nyelvjárásban. Budapest 1983, 278 lap), de terjedelmes szövegkorpuszt is megjelentetett szülőfaluja nyelvi anyagából, majd elkészítette a nyelvjárás monografikus igényű feldolgozását is (A nagykónyi nyelvjárás. Szekszárd 1986, 309 lap).

Mivel már középiskolás kora óta kedvelte a történelmet, ezen belül is különösen a település- és népiségtörténetet, az 1980-as évek közepétől egyre inkább a nyelvjárásszigetek problematikája felé fordult a figyelme. Több idevágó értekezése mellett ebben a témakörben készült el akadémiai doktori értekezése is, melyet 1992-ben védett meg (Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Békéscsaba – Kecskemét – Szeged 1990, 418 lap).

Kutatói aktivitása később is töretlen volt, ám vizsgálati horizontja fokozatosan szélesedett. A nyelvjárásszigetek vizsgálatán túl egyre jobban foglalkoztatták a névtani kutatások is, majd figyelme egyre inkább a népnyelv metaforikus kifejezései, valamint a török hódoltság nyelvünkben is továbbélő emlékei felé fordult. Idevágó kutatásait, melyek tanulmányokban is testet öltöttek, monográfiaszerűen is összefoglalta A népi szemléletmód tükröződése nyelvjárásaink szókészletében című könyvében (Szeged 2007, 184 lap), illetve A török hódoltság néprajzi és nyelvi maradványai földrajzi neveinkben című kötetben (Szeged 2008, 201 lap).

Tagja volt számos tudós társaságnak is, köztük a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak választmányi tagja is volt, de közreműködött a Nemzetközi Filológiai Társaság, valamint az Európai Nyelvatlasz Magyar Nemzeti Bizottságának munkájában is, sőt amikor 1998 októberében megalakult a német dialektológia nemzetközi társasága (Internationale Gesellschaft für Dialektologie des Deutschen), az ottani kollégák felkérése nyomán csatlakozott annak tagjaihoz is. Nyelvjáráskutatói munkájáért, valamint a földrajzi nevek gyűjtésében és közzétételében végzett tevékenységéért 1982-ben Csűry Bálint-emlékéremmel tüntették ki, 1999 és 2002 között pedig Széchenyi Professzori Ösztöndíjas volt.

Szülőföldjén sokan tudták s tudják róla, hogy foglalkozik a falu tájszólásával. Ezzel az indoklással kapta meg 1999-ben a Nagykónyi díszpolgára címet is. A nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozat 64. füzetében így beszélt erről: „Úgy látszik: többen is megérezhették, hogy az anyanyelvjárásom sajátságainak összegyűjtése és feldolgozása számomra kezdet­től fogva nemcsak tudományos célú elemzés volt, hanem annál sokkal több is. A különböző nyelvjárási adatok közül egy-egy archaikus elemnek, szemléletes fordulatnak, nyelvi leleménynek az anyaggyűjtés során mint nyelvész mindig örülni tudtam, de mint embernek, lélekben nagykónyi lakosnak, egy-egy tájszó vagy szólás mindig jóval több volt egy adatnál: fölidézte s ma is fölidézi bennem gyermekkorom világát, s a mindennapi létért a természettel és társadalommal küszködő parasztember munkáját, erőfeszítéseit, nehézségeit, a paraszti létforma örömeit és gondjait egyaránt” (Budapest 2002, 27. o.).

Emlékét tisztelettel és szeretettel megőrizzük. Legyen neki könnyű a föld, az a föld, amelynek illatát a nagykónyi szántóföldeken, de baktói kiskertjét művelve is annyira szerette. Nyugodjék békében!

Forgács Tamás

SZTE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszék